Zajlik a Zélet

Hagyd csak!

Mennyi?! 40!

2017. február 24. 10:12 - Jaloveczky Viki

Tudod, miért is jó majd’ 40 évesnek lenni? Mert mindent kimondhatok, és mindenről beszélhetek, vélt, vagy valós verbális béklyó, vagy (ön)cenzúra nélkül. Mondjuk mindig is habkönnyű volt a kommunikációm, de voltak témák, amiket nem szívesen érintettem és/vagy inkább elkerültem. És hát persze, hogy még mindig vannak ingoványos területek, alapvetően tök szégyenlős és szorongó ember vagyok… De dolgozom rajta. Ez a poszt ezért (is) jött létre. Tegye fel a kezét, aki hozzám hasonlóan „kakiprűd”. Na ugye. Ki a franc szeret – az öreg néniken, bácsikon, valamint a kisgyerekes anyukákon kívül – kakiról, meg úgy általánosságban a saját emésztéséről beszélgetni? Pedig mindenki csinálja. Beszélni róla mégis tabu. Mert csúnya? Vagy mert büdös? És nem szeretnénk büdösnek tűnni? Jó, mondjuk engem ez a téma egyébként amúgy sem érint, gondolom Téged se, mert az én bélrendszerem nem zavarba ejtőn korog-morog, hanem dallamosan pánsípozik, és színes, vidám pillangókat pukizok. Te is? Na ugye.  

Tudod, valójában nincsenek kínos témák, mert azokat bizony csak saját magunk címkézzük fel „cikinek”. Amint egy-egy ilyen téma „napvilágra” kerül, azaz kiröppen belőlünk, mint azok a bizonyos színes, vidám pillangók, azonnal rájövünk, hogy milyen sok másik embert (is) érint. Felszabadító tudni, hogy senki sem hibátlan, ugyanolyan gyötrő, zavarba ejtő gondolatokkal, vagy épp kínzó szélgörccsel küzd néha napján, mint saját magunk (és mindenki szokott pukizni is! Na jó, a virágok nem. De ők nem is írnak posztokat. Vagy ha írnak is, mi emberek nem tudjuk őket elolvasni. Mint ahogy a virágok fingját sem halljuk meg.).

Ezt a mostani önfeledtséget milyen jó lett volna magamévá tenni fiatal(abb) éveimben! De hát pont ez az: idő. Ezt nem lehet idő előtt csinálni.

Azzal, hogy „ennyi idős” lettem, felhatalmazva érzem magam egy csomó dologra. Például szeretném megosztani veletek azt a „hurrá!”-érzést, ami akkor fog el, amikor a testemre gondolok. Pedig mennyit szidtam. Utáltam. Túl pici mellek, túl pálcika lábak, túl vékony karok. Nagy fej, óriás homlok, karikás szemek. És pocak. A hasammal – kisebb képzavarral élve – még most is hadilábon állok. Mert az hagyján, hogy mindig volt (van és lesz is!), de azután, hogy világra hoztam két fiút, már nyomokban sem fedezhető fel az a pici pocak, ami 18 éves koromban volt. Ez most kérem szépen egy rendes has! Megtehetném, hogy koplalok. De én imádok enni, nagyon lusta is vagyok, és bizonyos kérdésekben egészen akaratgyenge. (Okéééé, értem, elkezdek mozogni, becsszó, de tényleg, érzem, értem, hogy „ebben a korban” már kell. Tízezer lépés naponta. Meglesz. De most hadd mondjam tovább.)

Szóval nagyon nehéz ez az önelfogadás-cucc.

De tudod, eltelik pontosan annyi év, amennyinek el kell telnie (tök jó, hogy nem kell azon agyalnod, hogy mennyi az az év, mert a Zélet pontosan tudja, kurva jó matekból is), és azon kapod magad, hogy már igazán_nem_érdekel. Ja, és vannak ráncaim is. Magam gyártotta, házi készítésű ráncok, családi recept alapján. És szeretem őket. Azért, mert hozzám tartoznak. A ráncaim én vagyok. És ez nem reklámszöveg. Hanem a valódiság tárgyilagossága.

A karikás szemem is én vagyok. A hurkácskák a hasamon is én vagyok. A rossz szokásaim is én vagyok. Nagyon jó, hogy kimondhatom: hibáztam. A hibák azért vannak, hogy tanuljunk belőlük. 

Igen, érző ember vagyok, a lelkem és a testem is érez. Mostanra kerültünk olyan összhangba, hogy tudom, mit szeretne, vagy mit nem. Velem vagyok mindjárt 4 évtizede, jóban-rosszban. Orgazmusban-megfázásban. Érezhetek vele. Együtt érezhetek vele(m). Szóval van abban valami bájosan, játékosan, nagyon komolyan megérkezett-érzés, hogy az ember minnyá 40.

Már nem kell azon aggódnom, vajon merre tart az életem. Mert ha visszanézek, pontosan látom azt a kacskaringós, gebula-cselekkel, huszárvágásokkal, hajtűkanyarokkal, „szédítő magasságokkal, rémisztő mélységekkel”, napsütötte rétekkel, eltévelyedéssel, újratervezéssel, biztonságos referencia pontokkal, erős zsinórmértékkel, vicces nyúlcsapásokkal átszőtt, egyedei út-ujjlenyomatot, amit magam után hagytam, amin eljutottam idáig. Az én utam. Senki sem tudja utánam csinálni. Mert kizárólag az én lábam alá tervezték.

Egyébként Neked is van egy jó kis talp-alá-valód.

Hát táncra fel!

U.i.: a fotón szereplő nő nem én vagyok. Sosem lennék ilyen magas, hogy elérjem azt a két csillárt a tárgyalóban. 

tanc.jpg

 

komment

A bejegyzés trackback címe:

https://zajlikazelet.blog.hu/api/trackback/id/tr412286945
süti beállítások módosítása