Hogy ismerkedtünk meg Attilával? Jajj, hát az egy óriási sztori! Módfelett romantikus, vicces és annyira... tipikus, elájulsz! Váratlan volt, mint egy villámcsapás, amikor megpillantottuk egymást, az idő lelassult, és földbe gyökerezett a lábunk, a szívünk egyszerre dobbant, és mindketten éreztük: Ő az! Na, úgy volt, hogy egy verőfényes júliusi napon – talán az év legmelegebb szerdája volt, iringót görgetett lustán a forró fuvallat – lerobbantam a kocsimmal az országúton. Ott álldogáltam, elveszetten néztem körbe, a szalmakalapommal legyeztem magam, néha tanácstalanul megbámultam az alkatrészeket a motorháztető alatt, de nem láttam semmi különöset: a szokásos olajszag, drótok, csavarok, meg tekerentyűk. Amikor egyszer csak hirtelen, csikorgó kerekekkel megállt mellettem egy kocsi, kipattant belőle egy magas, jóképű férfi, felemás zokniban és megkérdezte: „Segíthetek?” Tisztára, mint a filmeken… na ő, volt az Ati… Ja, nem… várjál…

Inkább egy meleg júliusi napon, strandon voltam, a Balaton parton. Épp bekentem magam naptejjel, amikor egy bódult méh majdnem belerepült a fülembe. Én rémülten felugrottam, és a fejem előtt hadonászva, félig vakon, sikongatva szaladni kezdtem, és véletlenül átcsörtettem egy idegen pokrócon, jól rá is léptem egy rágófélben lévő főtt kukoricára. A főtt kukorica tulajdonosa Attila volt, és megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben… Nem… nem így volt.

Valójában a legjobb barátnőm tesója, állandóan együtt lógtunk kiskorunkban. Fára másztunk, meg bringáztunk, marokszám ettük a szedret, meg kavicsokkal kacsáztunk a tónál. Egyszer eltaknyoltam, és lehorzsolódott a térdem, ő pedig szerzett valahonnan ragtapaszt. Utána évekre elveszítettük egymást szem elől, míg nem tavaly júliusban egyszer csak... Nem, neeem... 

Tulajdonképpen edzőteremben voltam, és begörcsölt a jobb lábam, és Attila jött, és leszedett a gépről… Vaaagy… Orvosnál voltam, mert tortasütés közben beleszorult az ujjam a tortadíszítő csőbe, és Ati volt a sebész… Koncerten voltam, Ati egy rockzenekar énekese volt, és én feldobtam a bugyim a színpadra, és pont arcon találtam vele… Moziban dolgoztam jegykezelőként, és ő rossz helyre akart leülni. A békávénál dolgozott ellenőrként, és nekem nem volt jegyem. Masszőr volt, nekem meg fájt a vállam… Vadászpilóta akart lenni, én pedig a kiképzőtisztje voltam… Kertészetben voltam, és ő mindent tudott a narancsfák oltásáról… Étteremben… Megharapott a kutyája… A közértben… Hentesnél… A szomszédunkban lakott… Uszodában... Bioboltban… Szexshopban... Postán… Bátyám haverja… Könyvtárban… Elütött bringával… Állatkertben… Diszkó klubban… Birkózóklubban… Tüntetésen… Fodrásznál (hahaha)… Bárhol.

Bárhol máshol, mint ott, ahol minket összehoztak a pixelek. Jó, leírom, de még leírni is unalmas: online társkereső. Egy online társkeresőn találkoztunk. Ez van. Semmi nagyszabású, „hálivúdi” dramaturgia, színpadias belépő, műhóesés és/vagy szélgép. Semmi fanfárok és rózsaszín füst, fűszeres naplemente, lustán vitorlázó farnehéz szarvasbogarak a háttérben, habkönnyű flört, tekintetek összefonódása, huncut egymásra mosolygás, könyökök váratlan összekoccanása vagy tangó.

Nem is tetszettem neki a profilképemen („Na, gondoltam, írok annak a szomorú, nem túl szép lánynak, egynek jó lesz…”), és nekem se tetszett („Jézusom, egy kék cilinderes fura ember, aki bringán ülve fotóztatja magát, és milyen feje van már?!”). Aztán írt, és olyat, amiből már tudhattam volna.

De még nem tudtam, csak nagyon erősen gyanítottam. Azt majd csak kicsit később.