Ez a blog azért született, mert az analitikusom, a nevelőtisztem, a gyógyszerészem, a sarki zöldséges és a szeretteim egyöntetű véleménye, hogy a legjobb dolog, amit csinálhatok, hogy leírom, amik és ahogy történtek velem az utóbbi időben. Mondjuk az utóbbi tizenakárhány évben.

Nem szeretnék rendszerezést. Kiráz a hideg a kronológiai sorrendtől, meg a folytatásos posztoktól, mindig is inkább az eklektika, az egészséges zabolázatlanság, kócosság vonzott, mindenben (de például a sorkizárt szöveg a mániám, mert egyszerűen jó ránézni - ellentmondás, ellentmondás...). Sosem öltözködtem a cipőmhöz. Tudjátok, amikor ugyanolyan színűnek kell lennie a táskának, az övnek, és a cipőnek is, meg még a fülbevalónak és nyakláncnak is. Na, én az ilyenben sosem voltam jó. Én reggelente feltépem magamra az első szembe jövő pólót a szekrényemből. És posztokat sem szeretnék „valamilyen” módon írni.

Azt szeretném, hogy amikor nagyot sóhajtanak, majd önfeledten lecsücsülnek az érzéseim, és megfogják a gondolataim kezét, együtt láblógatva azt mondják az ujjaimnak: diktálunk, írd! Szóval, amikor kedvem van, és úgy érzem, akkor írok, és azt és úgy, ahogy én szeretném. Gátlások nélkül. Gyeplő nélkül. Összevissza. Váratlanul. Életszagúan. Vagyis inkább életillatún.

Lehet, hogy ismételni fogom önmagam. Lehet, hogy ezerszer mesélem majd el újra, és újra ugyanazt, csak más szavakkal. Leszek vicces, leszek komoly, fájó és örömteli. Lesznek könnyek, lesz móka és kacagás, lesz „szédítő magasság és rémisztő mélység”. Hadd legyen.

Viki vagyok, és nem sokára negyven éves leszek. Megvárhattam volna a márciusi szülinapomat, és kezdhettem volna ünnepélyesen akkor az itteni mondandómat, de a neves dátumokat sem szerettem soha. Menjen csak minden akkor, amikor akar. És folyjék minden úgy, ahogy akar.

Szóval Viki vagyok, minnyá negyven, egy 15 és egy 12 éves fiú anyukája. A két fiam (és most kapaszkodjatok meg, szeretem a beszélgetések elején tisztázni a felállást, ha tehetném, a pólómra is rányomtatnám a következő szöveget, csak hogy polgárokat pukkaszthassak, mert még napjainkban is látok elkerekedett szemeket a hír hallatán, mégpedig) két alomból származik! Igen, igen. Jól olvastad.

Két apukájuk van. És ha tudnád, hogy a nagyobbik fiam édesapjával még csak együtt sem éltem „rendesen”, sőt, amikor megismerkedtünk, akkor onnantól számítva gyakorlatilag a legelső érett, piros pozsgás, pattogó petesejtem azt mondta az ő egyik hiperszuperhős, virgonc kis hímivarsejtjének, hogy „Helló bébi, már vártalak, kerülj belém!”

Kisebbik fiam apukájával hat évig éltem együtt (ha jól belegondolok, már akkor is egy "fél-pecsvörk” családban, neki nem volt saját gyártmányúja, mármint utóda). Szóval az a hat év is véget ért, majd szépen sorban elmesélem, miért és hogyan. Utána jött egy négy éven át tartó szerelem, amiben erős volt az én hitem, szemem pedig rózsaszín ködbe pácolva. Amikor véget ért – és nem szeretem a nagy szavakat, meg a drámát… ajj, dehogynem, imádom, imádom őket, itt nem fogom ezt eltitkolni!!! – akkor mondhatni, eléggé megreccsentem. Ott álltam két kamasz(odó) gyerekkel, tök egyedül, és életben kellett maradnom úgy, hogy közben mindenhonnan azt nyomták, hogy „légy boldog”, "légy erős", „szeresd önmagad, és akkor minden rendben lesz”...

Hát kurvára nem volt rendben. Egyedül maradtam, és konkrétan beleszakadtam a „kemény csaj vagyok” imázsomba. Erről is sokat fogok itt mesélni. Jött pár hónap kisebbfajta ámokfutás (azt azért tudni kell, hogy érzelmeket kerestem, szerelmet, csak nem értettem meg, hogy celofánba csomagolt szívvel ezt nem lehet, bármennyire is szeretném), már ami a férfiakkal való kapcsolatomat illeti, ilyen, olyan, sőt egyszer még egy amolyan randi is, pár hónapos "járások", majd 9 hónap önként vállalt, tudatos egyedüllét. És utána – bár igazán elvártam volna a Sorstól, hogy ilyen hosszú, egészen jól viselt szerelmi-, és párkapcsolati böjt, önismereti utazás után egyből elém penderítse a Zigazit -, jött egy újabb tévedés.

Na és utána jött Attila. Itt tartunk.

Csak ülök, és meséleT.

Olvashatsz tőlem itt: anyapara.hu, és ő is az én "gyermekem": Eszterlánc - Egy páratlan anya feljegyzései, tíz évig szabadúsztam az ELLE magazinnál, 2011 óta pedig egy "állatijó" cég sajtó-, és minden egyéb más ügyeit intézem. Vagyok még: menthetetlenül a szavak-szerel-mese. Többek között is.