Írhatnám, hogy mozaikcsaláddá alakulni a világ legegyszerűbb dolga. A két fiam és Attila két lánya egy pillanat alatt összebarátkozott, azóta - minden második héten, amikor nálunk vannak a csajok - esténként kacagva társasoznak, órákon át a legnagyobb egyetértésben beszélgetnek (kedvenc témájuk a Fibonacci-számok illetve a természetben fellelhető fraktálok), mókázva kitakarítják a szobájukat úgy, hogy erre külön fel sem kell hívni a figyelmüket, mindig segítenek ruhát hajtogatni, és szorgosan elmosogatják maguk után a szennyes edényt.

Egyszer volt, vagy nem volt, volt a Mosatlan Üvegedény-hegyen és a Szennyes Ruha-tengeren is túl, a Kakis-Pelenka Dombok mögött, ahol porcicák fogócskáztak szerteszét, ott, ahol kisgyerekek táncoltak vasból font idegeken, élt egy anyakirálynő, aki egy szép napon azt mondta: "Megőrülök!" És lőn.

Érzékenyebb lelkű olvasóim figyelmébe: ez a cikk az Élet valódiságát szókimondó stílusban ábrázolja, és mint olyan, "csúnya" szavakat is tartalmaz. Ha ez nem zavar, akkor kattints csak tovább!

Mottó: „Ha Isten nem akarta volna, hogy maszturbáljunk, rövidebbre teremti a kezünket.” (Woody Allen)

Szoktatok hibázni? Tudjátok, amikor (hirtelen, vagy épp lassan, fokozatosan, de) fáj. Arcul csap, beleestek, ráléptek, felborítjátok, ott maradtok, inkább vártok még pár évet. Hideg zuhany. Vagy épp lábujjtól fejtetőig forróság-érzet. Ilyenkor csak néztek, gyermeki értetlenséggel a szemetekben, és rádöbbentek: azta. Ez hiba volt. Nincs mit tenni, már megtörtént. (*A főszereplő arcára fókuszál a kamera, a háttér távolodik, és drámai zene szól.*)

Ezt a levelet annak a lánynak szeretném küldeni, akit pár hete láttam a metrón. Velem szemben ültél, és nagyon sírtál. Egyedül voltál a záporozó könnyeiddel. A sporttáskádat az öledben szorongattad. Az egész testedet rázta a sírás, az orrod és szemeid pirosak voltak, és megállíthatatlanul potyogtattad belőlük a könnyeidet. Úgy sajnálom, hogy nem mentem oda hozzád, szerettem volna adni neked egy papírzsepit. De nem volt nálam normális, olyan, amit mások előtt szívesen mutogattam volna.

Hát, elérkeztem ide is. A negyvenedik szülinapom. Vajon milyen lesz mostantól az Életem? Máshogy kel majd fel a nap? Másfelé nőnek a fák? Érezni fogom életem újszerűségét valahol a testemben? Lelkemben? Sírni fogok egész nap? Örömömben? Nevetni? Bánatomban? 

Reggel kinyitottam a szemem, és az égegyadta világon nem éreztem semmi különöset. Nem nőttek szárnyaim. Jó, mondjuk le sem estek a már meglévők, szerencsére. Bár a Nap olyan szépen, melegen és csodásan sütött – szpesöliformíofkorz –, hogy csukott szemmel néztem ki az autó ablakán…

Azon gondolkodtam, hogy biztos írok majd valami ünnepélyeset. Mert hát az ember lánya mégis csak negyven lett, vagy mi, és ez a nap egyben az igazi érettségem napja, hivatalosan, papírforma szerint is. A számok nem hazudnak.

Megnőttem. Azt nem mondom, hogy fel is, de meg, az biztos. És most mindenki várja, hogy a hatalmas, négy évtizedes élettapasztalatomat megosszam a világgal.

Nos, hát jó. Ami azt illeti, van néhány betűbe vetett, hamuba sült pogácsa a tarsolyomban. Most csak a legfontosabbakat szedtem csokrétába, meg ami hirtelen eszembe jutott. Fogadjátok szeretettel:

1. Akárhány éves is vagy, elkaphatod a nyelveddel az égből aláhulló hópelyheket!
2. Ha fekve szelfizel, a gravitáció segítségével arcodon kisimulnak a ráncaid, és a tokád. Mintha szorosra kötötted volna a copfod. Csak nem fáj annyira.
3. A közértben mindig alulról vedd az almát. Oda rejtik a szépet. Ugyanezt teszik a többi gyümölccsel, zöldséggel is. Beforgatják alulra a rohadékok, hogy először a nyamvadtak fogyjanak el. Ne engedd, hogy túljárjanak az eszeden! Nyúlj alulra!
4. Erős paprikás kézzel ne dörzsöld meg a szemed! Ha ki akarod mosni hideg vízzel, a másik kezed használd!
5. Mielőtt a kosaradba teszed, mindig nézd meg a tojásokat a dobozban, egyenként. A repedteket fejjel lefelé fordítják, és otthon veszed észre, hogy megszívattak, de akkor már késő.
6. Nem kell nagyon félni a repülő bogaraktól. Kivéve a poloskák és a harlekin katicák, mert ők büdösek, ráadásul nem tudják irányítani magukat, és véletlenszerűen, félelmetesen hánykolódnak a levegőben, ezért bármikor belecsomózódhatnak a hajadba.
7. Ha sikítasz közben, semmi sem annyira ijesztő.
8. A zokniknak (is) jár a szabad párválasztás! Ugyanis egymáshoz se színben, se mintában nem passzoló zoknikban létezni felszabadító! Éljenek a páratlan zoknik!
9. Ha otthon olyan hideg a padló, hogy nem segít se puha mamusz, se a világ legvastagabb zoknija(i), és a lábad fájdalmasan fázik, vegyél házi, bundás hótaposó csizmát!
10. A borotvahabos trükk a fürdőszobai tükörre kenve nem működik! Meg se próbáld. Kamu. Ugyanúgy be fog párásodni továbbra is.
11. A toast-kenyérsütőbe tegyél sütőpapírt. Soha többé nem kell odasült sajtot kapargatnod a teflon felületről. (Lábjegyzet: viszont, ha azt akarod, hogy valaha is megpiruljon a kenyér, fontos, hogy dugd be a zsinórját a konnektorba! Ellenkező esetben nagyon lassan sül meg. Nagyon. Naaagyooon lassan.)
12. Ha csak a felét tudod megenni, a többit hagyd ott.
13. Ha elsőre nem érzed AZT, később sem fogod.
14. Este mindig mosd le a sminked. Sőt. Ne is használj sminket. Úgy vagy szép, ahogy vagy. Igen, Te, aki ezeket a sorokat olvasod! Sőt, Te is, aki ezeket a sorokat pötyögöd!
15. Meztelenül táncolni jó. (Csak nem az utcán. Ez a világ nem érett meg a művészetedre. Várj még. Otthon csináld, de figyelj arra, hogy ne lássanak be az ablakon, mert kihívhatják az erkölcsrendészetet.)
16. Még ha nem is tudsz róla, nő szőr a fenékvágatodban is! Gyantázni jobb. Epilálva könnyezős.
17. Nem kell mindig, mindent kimondani/leírni, ami a fejedben van. 
18. Ha szeretnél előre haladni az életben, akkor kelj fel, és járj. Az egyik lábad tedd a másik elé, aztán a másikat az egyik elé, és így tovább. Ne feledd: „Ússz és evezz, ússz és evezz...!” De ha épp dögleni, tunyulni, lustizni van kedved, hát dögölj, tunyulj és lustizz!
19. Ne adj a látszatra.
20. Azt mondják, hogy a harag rossz tanácsadó. Szerintem inkább a félelem a rossz tanácsadó. Próbálj meg nem félni. Ha félsz, énekelj hangosan. Állítólag nem lehet egyszerre félni és énekelni. (Mondjuk, én tudok, de én feketeöves paragép vagyok, rólam ne vegyél példát.)
21. Ha nem hiszel, hát ne higgy. Ha nem tudsz, ne tudj. Ha nem bírsz, ne bírj. Ha nem akarsz, ne akarj. Ha nem bízol, ne bízz. Ha nincs kedved, ne csináld.
22. Ne told, ne nyomd, ne feszítsd. Engedd. Dőlj hátra.
23. Szimatolj. Érints. Ízlelj. Fülelj.
    
    + 1. ...és a legfontosabb: sose felejts el lélegezni!
    
    (A fotón nem én vagyok, nekem sokkal nagyobb a hátizsákom.) (www.pexels.com) 
    
    

Tudjátok, mi volt a legeslegnehezebb azokban az években? Nem az, amikor a négy éven át tartó, akkoriban igaznak és öröknek hitt szerelem véget ért. Nem az, hogy egyedül maradtam két gyerekkel. Az sem, hogy csúnyának, öregnek, silánynak és végtelenül magányosnak éreztem magam. Még az se, hogy magamat hibáztattam mindenért. Nem zavart igazán, hogy ámokfutásba kezdtem, elcseszett, szürreálisan kiábrándító randik tucatját pörgettem le, és hogy olyan kapcsolatokba mentem bele, amiket egyetlen porcikám sem kívánt valójában, hisz jártányi erő, vágy, hit sem volt a lelkemben. Az sem tépett meg teljesen, hogy az önsajnálattól, depressziótól néha az is kivitelezhetetlennek tűnt, hogy reggel felkeljek az ágyból.  Sőt, még az sem volt annyira gond, hogy a félelmeim, szorongásaim beszűkítették az életteremet, nem jártam emberek közé, elszigetelődve éltem, mint egy kanapé-remete. Végül is semmi problémám nem volt önmagában azzal sem, hogy – bár nem terveztem ilyen hosszúra – de végül kilenc hónapig teljes „elvonulásban” éltem. Nem mondanám, hogy minden percét élveztem, de valószínűleg nagyon kellett.

Vér, verejték, könny kíséri az útját, és minden hónapban egyszer kifordítja a világot a négy sarkából, mi az? Nem, most nem arról akarok mesélni, amikor meghívjuk anyámat magunkhoz ebédre, bár ez is lehetne. A PMS-ről (Premenstruációs Szindróma) lesz szó, ami elég sok nőt érint. Igen, itt most hormon-harcokról lesz szó, azokról a bizonyos „nehéz napokról”, amikor egy aprócska pete jártában-keltében óriási katyvaszt csinál a szervezetünkben. (Cikkem végén túlélési praktikákkal szolgálok családtagoknak, barátoknak!)

Nos, bármit el tudok inkább képzelni egy szép, tavaszi szerdán, bármi mást. Például, megpróbálni lereszelni a kezem egy sajtreszelőn. Vagy önként befogni a lábam egy satuba. Vagy odatartani a seggem egy csapásra. Mondjuk, majdnem ez történt… de ne rohanjunk ennyire előre!