Egyszer volt, vagy nem volt, volt a Mosatlan Üvegedény-hegyen és a Szennyes Ruha-tengeren is túl, a Kakis-Pelenka Dombok mögött, ahol porcicák fogócskáztak szerteszét, ott, ahol kisgyerekek táncoltak vasból font idegeken, élt egy anyakirálynő, aki egy szép napon azt mondta: "Megőrülök!" És lőn.

Léteznek (igen, tényleg léteznek!) olyan nők - nagy csomag respekt és tisztelet nekik -, akik egyszerűen anyának születtek. Ők mellékállásban házitündérek is, életüket családjuknak, egy-két-három gyereküknek, férjüknek szentelték. Ők azok, akik bármikor elővarázsolnak a sütőből, egy tökéletesre sült meggyes pitét, örömüket lelik a konyha kitakarításában, szeretnek tenni-venni az otthonukban, hűtőt leereszteni, kisuvickolni mindent, mi kisuvickolható. Szupermutter sosem ideges, mert mindenre van ideje: napját előre megtervezi, és érdekes módon az ő huszonnégy órája mintha harminchat lenne. Ő nem a szárítóról öltözteti családtagjait, a szekrényében élükre vasalva sorakoznak a rongyzsepik is. Az ő kisbabája egynapos kora óta átalussza az éjszakát, mindig szépen, türelmesen és választékosan beszél a négyéves naggyal. Ő az a nő, akit nem zavar, tehát nem káromkodik sziszegve, ha eltévedt műanyag dínótaréj fúródik a talpába, hiszen sosincs eltévedt dínótaréj a padlón, mivel a dínótaréjok a dínók többi testrészével együtt az "Őshüllők" feliratú dobozban pihennek estére.

Húsvétkor aranyos kis nyuszikat hímez a függönyre, karácsonykor házi készítésű mézeskalács díszek csüngenek a fán (amik nem kőkemények, és Mézi feje nem sült kétszer akkorára, mint a teste), a gyerek születésnapjára harmincfős bulit szervez, tortát süt, melynek csokimázán a habbal írt szöveg nem folyik szét. A született anyuka lakásának kövéről enni lehet, a mellékhelyiség inkább egy exkluzív fürdőszoba-szalonra emlékeztet, ahol a vécétartályon, helyes kis fonott kosárkába szárított, illatos virágszirmokat szórtak, és a csillogó, látszólag használaton kívüli fajanszot nincs kedve az embernek összepiszkítani. Meleg vacsora fogadja a család apraja-nagyját, és a nap végén anya mosolyogva és boldogan dől ágyba, hogy másnap újra kezdhesse munkásságát: a családi tűz(hely) őrzését.

Na, ez mind nem én vagyok. Én feladtam, és megbuktam, mint anya, mint feleség, és mint háziasszony is: vállalom!!! Lázadozok, és közben mi mást okolhatnék, mint a szüfrazsetteket és az emancipációt?! Mert mi bajunk volt nekünk, nőknek száz évvel ezelőtt?! Tettük a dolgunkat, jajszó nélkül, minimum hat gyereket szültünk, már tizennégy évesen kenyeret sütöttünk, ruhát varrtunk, szőttünk, fontunk, a földeken tűző napon dolgoztunk, disznót vágtunk, libát tömtünk, hájas tésztát nyújtottunk. És akkor valaki meglengetett az orrunk előtt egy lámpást, aminek fényében megláttuk magunkat. Sötétben jobb volt. Most itt van ez a rohadt nagy világosság, és irtóra bántja a szemünket. Csak pislogunk, miközben kenyeret sütünk, gyereket szülünk, terveket szövünk, hajat fonunk, gombot varrunk, ja, és még "rendes" munkával pénzt is keresünk, persze úgy, hogy otthon maradunk a gyerekkel, mert ne úgy nőjön már fel, hogy csak reggel meg este találkozik velünk.

Igen, én gyűlölöm, sokszor tehetetlenül és szinte sokkos állapotba nézem, ahogy állandóan szalad a lakás (amikor kicsi voltam, és anyámat hallottam így panaszkodni, csak nevettem, elképzeltem, ahogy fut a házunk, bekanyarodik az utcánk végén, és leül a kertünkbe… ma már tudom, anyám mibe őrült bele…), hogy a mosógép egész nap megy, hogy három szárító van tele ruhával, a hajtogatni való hegyekben áll, hogy nincs megállás, nincs megállás és nincs megállás, mert ha este rendet rakok, másnap fél óra elteltével újra kezdhetem, mint egy gép, asztalleszedés, morzsa- és kakaófolt törlés, mosogatás, de közben a kicsit tisztába kell rakni, a nagy jobb esetben oviban, rosszabb esetben nyári szünetben itthon vergődik, a konyhakő máris ragad, mert kilöttyintett, ágyneműt kéne húzni, porszívózni naponta hétszer, portörlőt rég nem látott a szekrény teteje. Főzés?! Azt tényleg lepasszoltam (iskolakonyha), mert ép eszű nő nem hiszem, hogy képes még ezek mellett minden nap kétfogásos ebédet főzni, és persze este talpig csipkében, szexdémonként pörögni hites ura fark… izé… karjaiban…

És csak halkan kérdem: hol vagyok én? ÉN? Tényleg ennyire önző lennék? Hogy máris magamra gondolok... máris?! Ha jobban utánaszámolok, idestova négy éve nem töltöm értelmes, felnőtt emberek között az időm nagy részét, hanem mesét olvasok, két, derekamig sem érő ember(kezdeménnyel) beszélgetek, molyolok, szöszölök, orrot törölök, és igen, néha UNOM, és van, amikor legszívesebben fognám a hátizsákom, és világgá mennék… Csak az a baj, hogy ilyenkor azt mondja a nagyobbik, hogy azért ne felejtsem el majd közölni vele, hogy hol van az a világ vége, mert utánam szeretne jönni… És ilyenkor összefacsarodik a szívem, utálom magam; tényleg ilyen hálátlan lennék? Összeszorítom a fogam, lebutítom önnön, önző vágyaimat, terveimet, mert az én gyakorlati tapasztalatom az, hogy nem lehet egy seggel három lovat (háztartás, gyerekek, munka) megülni. Eldöntöm: szakítok az egómmal, későn fekszem, hajnalban kelek, minek aludni, rendíthetetlen leszek, és nem zavar majd, hogy a kicsi a járókában üvölt, míg én dalolva és jókedvűen mosogatok, fényesítem lakunkat…  És akkor jön egy telefonhívás, és megkérnek, hogy írjak, és ilyenkor azonnal, repeső szívből igent mondok, és csak utána kapok a fejemhez, és a klaviatúrához, hogy Úristen, mindjárt lapzárta, és a totyogós kicsi sírva dörömböl a szobám üvegajtaján, a macska nyávog a bokámnál, a nagyobbik gyerek meg valahol kint bóklászik a kutyával a kertben, a háztartás meg már csak megszokásból is kocog… Káosz. Egyedül a káosz állandó és örök.

Jól sejtettem, hogy nem lesz rendes vége ennek a cikknek. Be kell fejeznem, mert a kisebbik gyerekem megtermett, óriás bűzbombaként ténfereg körülöttem már egy ideje.

(A cikket az ELLE magazinba írtam anno 2006-ban) 

(Fotó: pixabay.com)