Szoktatok hibázni? Tudjátok, amikor (hirtelen, vagy épp lassan, fokozatosan, de) fáj. Arcul csap, beleestek, ráléptek, felborítjátok, ott maradtok, inkább vártok még pár évet. Hideg zuhany. Vagy épp lábujjtól fejtetőig forróság-érzet. Ilyenkor csak néztek, gyermeki értetlenséggel a szemetekben, és rádöbbentek: azta. Ez hiba volt. Nincs mit tenni, már megtörtént. (*A főszereplő arcára fókuszál a kamera, a háttér távolodik, és drámai zene szól.*)
Legtöbben ilyenkor fogjuk a fejünket, és legszívesebben messzire gurítanánk. Jó volna tekegolyónak használni, vagy legalább beleszúrni a kupánkba egy színes kis napernyőt, meg csíkos szívószálat, és koktélt szürcsölni belőlünk. A fejünket, amikor rájövünk, hogy hibáztunk, minden másra használnánk inkább, csak arra nem, hogy érzékeljük a jelent, felfogjuk, elfogadjuk a történéseket.
Pedig amikor a hiba nyilvánvalóvá válik, felüti a fejét az életedben, a legjobb, amit tehetsz, hogy felismered. Nem félsz tőle. Nem menekülsz, nem fordítasz neki hátat. A hibák makacs dolgok, és egyáltalán nem sértődékenyek. Nem tűnnek el csak azért, mert nem foglalkozol velük, vagy feléjük se nézel. Állj meg, és gyűjts erőt. Nem kell sietned. De egy idő után tedd meg. Fordulj a hibád felé. Nézz rá. Ha bátrabb vagy, a kezedbe veszed és elmélázol felette: hm… ez az én hibám. Nahát! Ilyen szépen elszúrni! Ez annyira rám vall, igen, ez én vagyok! Mennyire jól csináltam! Ha pofára esést pontozni kéne, ez tízpontos lenne, bizony, az eltaknyolások Oszkár-díjasa, a bukások csimborasszója! Ezt sosem fogom elfelejteni!
Pedig egyébként de. A hibáknak ugyanis van egy alattomos tulajdonságuk. Mégpedig az, hogy változtatni tudják a külalakjukat. Simán lesz olyan, hogy újra megteszed. Dalolva. Őszintén. Mit sem sejtve. És akkor még jobban elámulsz majd. Mekkora spíler ez a hiba! Mekkora játékos! Igazi lopakodó, ravasz, furmányos, újra meg tudott szopat… izé… vezetni.
Tiszteld a hibáidat! A legnagyobb tanítómestereid. Azt nem mondom, hogy tapintatosak is, mert a hibák mindig őszinték. Önmagukat adják. Arra vannak, hogy megállj, eltűnődj, értékelj, és húzz egy piros vonalat. A papír alján írd össze, mit tanultál belőle. Az Élet pedig majd leosztályozza.
A legtöbb hiba tök jó ötletnek indul. A hibák kiváló gondolatnak tűnnek, amikor még meg sem születtek és egészen pici magocskák. Sőt, van olyan hiba is, ami kiskorában és a maga nemében egyenesen csodálatos dolog. Aztán, ahogy telik-múlik az idő, szállnak az évek, rádöbbenünk, hogy óriási baklövés lett belőle. Néhány zsenge hiba magoncunk a szemünk láttára növekszik hiba-melákká. De így is a miénk. Le se tagadhatnánk.
Ne félj hibázni. Ne is gondolj rá. Ha jönni akar, jönni fog. És akkor majd csak annyi lesz vele a dolgod, hogy próbáld elfogadni. (Hogy egy bölcs, tíz danos hibázó-mestert idézzek: „A hibák azért vannak, hogy tanuljunk belőlük!”- köszönjük, Attila!)
Ha szigorú akarnék magamhoz lenni, akkor azt mondanám, hogy az Életem elbaltázott döntések, hibák sorozata. De mivel már egy ideje minden vagyok, csak nem szigorú magamhoz (ugyan, ki akarna rosszban lenni a legjobb barátjával, akivel ráadásul éjjel nappal össze van zárva, a szó legszorosabb értelmében egy test-egy lélek?!), ezért a hibáimat, amiket vétettem az elmúlt negyven évem alatt, inkább „tanulási mérföldköveknek” nevezném. Emlékszem az összesre. Én csináltam őket. Hálás vagyok, hogy a hibáim és én ilyen jól össze tudtunk dolgozni. És ez a jövőben is így lesz.
(Fotó: pixabay.com)
