Írhatnám, hogy mozaikcsaláddá alakulni a világ legegyszerűbb dolga. A két fiam és Attila két lánya egy pillanat alatt összebarátkozott, azóta - minden második héten, amikor nálunk vannak a csajok - esténként kacagva társasoznak, órákon át a legnagyobb egyetértésben beszélgetnek (kedvenc témájuk a Fibonacci-számok illetve a természetben fellelhető fraktálok), mókázva kitakarítják a szobájukat úgy, hogy erre külön fel sem kell hívni a figyelmüket, mindig segítenek ruhát hajtogatni, és szorgosan elmosogatják maguk után a szennyes edényt.

Írhatnám, hogy én mindeközben kacagva vacsorát főzök, és megterítek, a fehér, ropogós damaszt terítőre vagy rózsaszirmokat szórok dísznek, vagy gyöngyöket, attól függ, milyen épp a hangulatom. Írhatnám, hogy a hangulatom mindig kifogástalan, rózsa-, és gyöngyszóró, a mosoly az arcomon lehervadhatatlan. Írhatnám, hogy amikor a "pecsvörkcsaládfő" hazaér, akkor beondolált hajjal, full sminkben elé penderülök, romantikusan a karjaiba omlok egy röpke csókra és Radír, a loncsos kutyuska pedig vidáman körbeugrál minket, és nem ugat hangosan. Írhatnám, hogy a gyerekek ilyenkor mosolyogva néznek minket, megszorítják egymás kezét, és azt mondják kánonban: szeretünk benneteket!

Írhatnám, de nem írom, mert a valóság ennél sokkal... szofisztikáltabb. Egészen más. Sokkal több benne a dráma és az élet. A könny, a verejték és a vér. Meg a kosz. Gyakorta van ordibálás. Még gyakrabban röhögés. A kutya, a koszmágnes, amikor berohan a kertből, a négy lábán lévő sárbocskort azonnal lefutja a lakásban, a maradékot a kanapéra keni, a szájában lévő döglött egeret pedig vidáman lihegve teszi a lábunk elé, és topog, hogy dobjuk el messzire, bárhonnan visszahozza. A mosolyom sokszor inkább vicsor.

A gyerekek egyébként egy pillanat alatt összehaverkodtak annak idején. Akkor még a legjobb formájukat hozták, és meg voltak illetődve. Most - jó pár hónap elteltével - kezdenek feloldódni szerencsére, és mindenki olyan, amilyen. Őszinte, ön-azonos és imádni való, leginkább. A hajam nincs beondolálva, és estére a szempillaspirálom a szememről a homlokomra mászik. Sokszor vagyok nyűgös, nyúzott, és amikor Attila, a Vezér, a "pecsvörkcsaládfő" hazaér, akkor fáradtan omlok a karjaiba egy csókra. A kutya eközben hangosan ugatva ugrál körülöttünk, a gyerekek pedig épp zombinak pingálják ki egymást a fürdőszobában. És a mese még csak most kezdődik... Tovább is van, mondom még. 

(Fotó: pixabay.com)