Tudjátok, mi volt a legeslegnehezebb azokban az években? Nem az, amikor a négy éven át tartó, akkoriban igaznak és öröknek hitt szerelem véget ért. Nem az, hogy egyedül maradtam két gyerekkel. Az sem, hogy csúnyának, öregnek, silánynak és végtelenül magányosnak éreztem magam. Még az se, hogy magamat hibáztattam mindenért. Nem zavart igazán, hogy ámokfutásba kezdtem, elcseszett, szürreálisan kiábrándító randik tucatját pörgettem le, és hogy olyan kapcsolatokba mentem bele, amiket egyetlen porcikám sem kívánt valójában, hisz jártányi erő, vágy, hit sem volt a lelkemben. Az sem tépett meg teljesen, hogy az önsajnálattól, depressziótól néha az is kivitelezhetetlennek tűnt, hogy reggel felkeljek az ágyból.  Sőt, még az sem volt annyira gond, hogy a félelmeim, szorongásaim beszűkítették az életteremet, nem jártam emberek közé, elszigetelődve éltem, mint egy kanapé-remete. Végül is semmi problémám nem volt önmagában azzal sem, hogy – bár nem terveztem ilyen hosszúra – de végül kilenc hónapig teljes „elvonulásban” éltem. Nem mondanám, hogy minden percét élveztem, de valószínűleg nagyon kellett.

A legnehezebb azokban az években az volt, hogy folyamatosan, minden nap, mindenhonnan, mindenkitől az áradt felém, omlott rám, szorongatott, fojtogatott, szorított, türelmetlenül és ordítva presszionált: „Találd meg a boldogságod!”

Rengeteg energiám ment rá, hogy boldoggá tegyem magam. Hogy boldog legyek, mert úgy hittem, azt tanították, azt mutatta minden, hogy a boldogság lehet az ember áhított és egyetlen „társadalmilag elfogadott” létállapota. Mert boldogságra születtünk, arra raktak minket össze. Boldogság nélkül minek bármit is?  Igyekeztem újra megtalálni magamban a boldogságra való képességet. Szinte sportot űztem abból, hogy próbáljak boldog lenni.

Ha a lélek izomból lenne, akkoriban biztosan lélek-izomszalag-szakadásban, lelki-izomlázban fetrengtem volna otthon. Belefeszültem, hogy válaszokat találjak a talán még meg sem született kérdéseimre boldogság-témakörben. Közben azt láttam, hogy mások – például végtagok nélkül –, nagybetegen, különböző szörnyű testi problémákkal, fogyatékossággal is BOLDOGOK. Csodáltam (és megállíthatatlanul, őszintén csodálom most is) őket, miközben hitványnak, szánalmasnak tartottam magam amiatt, hogy nekem „mindenem megvan a boldogsághoz, mégsem tudok az lenni”. Szégyelltem magam. Van két kezem, két lábam, csodálatos fiaim vannak, barátaim, van munkám, autóm, van látásom, hallom a hangokat, érzem az ízeket… hát hogy lehetek ennyire hálátlan, hogy képtelen vagyok a boldogságra?!

Akartam, hogy újra élvezzem az életet, hogy meglássam a szépségeit, mert hisz az Élet szép! Fejben tudtam. Az általam annyira szeretett Élet azonban a valóságban színtelen volt. A lelkemen celofán, érzéseimet csak egy megfázott, bedugult szívvel tudtam érezni. Mint amikor gumikesztyűben mosogatsz. Gumikesztyűt húztam a szívemre is. Szív-óvszert. Több tucatnyi önsegítő könyvön rágtam át magam. Lelkesítő videókat néztem. Szomatodrámázni jártam (ami egyébként nagyon sokat olvasztott fagyott létemen), számomra ismeretlen emberekkel ölelkeztem; testrészeimet személyesítettem meg, szerveimmel beszélgettem. Esténként meditálni próbáltam, futni jártam, közben minden erőmmel azon voltam, hogy megnyissam a szívem, „benőtt”, összekócolódott csakráimat valahogy helyre tegyem, tudatosan lélegeztem, befelé figyeltem, meg kifelé is, őrülten kerestem, kutattam magamban azt a valamit, amit úgy hívnak: boldogság. Morzsáját sem találtam. Úgy éreztem, hogy az én egérrágta boldogság dobozom végérvényesen kiürült. Elmúlt a hitem, a világban, önmagamban, az Életben.

Évek teltek el így.

És akkor egyszer csak, egy szép napon arra ébredtem, hogy elképesztően belefáradtam, saját magamba. Kurvára elegem lett a boldogság-kutatásból. Üvölteni akartam, egyenesen bele az én nagy, boldogtalan Életem arcába: NEEEEM LESZEEEEK BOLDOOOOOG!!! Ez van. Márpedig nem tudok boldog lenni! Próbáltam. Így, úgy, egyszer még amúgy is. Nem ment. Kész. Punktum. Én egy boldogságra képtelen ember vagyok. És egyedül, boldogtalanul fogom tengetni az életem további részét.

Óriási megkönnyebbülést éreztem, felszabadító volt megengedni magamnak, hogy ne tudjak boldog lenni. Fellélegeztem.

Nem voltam boldog. Hurrá! Nem vagyok boldog! Nem sikerült! Hurrá! Ez van!

Hátradőltem, boldogság nélkül, várakozás nélkül, beletörődve önnön boldogtalanságomba. Megadtam magam. Az Életnek. És élveztem.

(Fotó: www.pexels.com)