Tudod, miért is jó majd’ 40 évesnek lenni? Mert mindent kimondhatok, és mindenről beszélhetek, vélt, vagy valós verbális béklyó, vagy (ön)cenzúra nélkül. Mondjuk mindig is habkönnyű volt a kommunikációm, de voltak témák, amiket nem szívesen érintettem és/vagy inkább elkerültem. És hát persze, hogy még mindig vannak ingoványos területek, alapvetően tök szégyenlős és szorongó ember vagyok… De dolgozom rajta. Ez a poszt ezért (is) jött létre. Tegye fel a kezét, aki hozzám hasonlóan „kakiprűd”. Na ugye. Ki a franc szeret – az öreg néniken, bácsikon, valamint a kisgyerekes anyukákon kívül – kakiról, meg úgy általánosságban a saját emésztéséről beszélgetni? Pedig mindenki csinálja. Beszélni róla mégis tabu. Mert csúnya? Vagy mert büdös? És nem szeretnénk büdösnek tűnni? Jó, mondjuk engem ez a téma egyébként amúgy sem érint, gondolom Téged se, mert az én bélrendszerem nem zavarba ejtőn korog-morog, hanem dallamosan pánsípozik, és színes, vidám pillangókat pukizok. Te is? Na ugye.  

Még a legjobb (pecsvörk)családban is előfordul, hogy a kamasz (fiú, 15 éves) gyereknek hétfő reggelre nincs tiszta farmerja, ezért nem megy suliba. Ennél a pontnál jegyezném meg, hogy szerintem az a gatya teljesen rendben volt, csak a kamasz orra vadászkutyákat megszégyenítő érzékenységgel rendelkezik és módfelett finnyás a ruházkodására, a koszra, meg a szagokra. Nagyon érdekes azonban, hogy saját maga által létrehozott mocsokra teljes mértékben érzéketlen. Sőt! A kamasz szinte igényli a szűk életterében kialakult káoszt, rumlit, piszkot és szennyesruha-szőnyeget! (Egyszer előhúzott a fiókjából(!) egy olyan koszos zoknit, aminek láttán feltételeztem, hogy nevet is adott neki, és valamilyen bizarr kísérlet részeként tartja a fiókjában…) Művészi szintre fejlesztette az igénytelenséget, mely igénytelenség szigorúan a szobája falain belülre értendő. Egyébként szerencsére nem fölöslegesen maradt otthon aznap, amikor „nem volt tiszta gatyája”, hasznosan töltötte az időt, mutatom:

Hogy ismerkedtünk meg Attilával? Jajj, hát az egy óriási sztori! Módfelett romantikus, vicces és annyira... tipikus, elájulsz! Váratlan volt, mint egy villámcsapás, amikor megpillantottuk egymást, az idő lelassult, és földbe gyökerezett a lábunk, a szívünk egyszerre dobbant, és mindketten éreztük: Ő az! Na, úgy volt, hogy egy verőfényes júliusi napon – talán az év legmelegebb szerdája volt, iringót görgetett lustán a forró fuvallat – lerobbantam a kocsimmal az országúton. Ott álldogáltam, elveszetten néztem körbe, a szalmakalapommal legyeztem magam, néha tanácstalanul megbámultam az alkatrészeket a motorháztető alatt, de nem láttam semmi különöset: a szokásos olajszag, drótok, csavarok, meg tekerentyűk. Amikor egyszer csak hirtelen, csikorgó kerekekkel megállt mellettem egy kocsi, kipattant belőle egy magas, jóképű férfi, felemás zokniban és megkérdezte: „Segíthetek?” Tisztára, mint a filmeken… na ő, volt az Ati… Ja, nem… várjál…

Az Életben van, amit nem lehet leírni. Látni és hallani kell. Szerencsére akad a családban egy lelkes és nagyon tehetséges operatőr/vágó, kinek segítségével alaposan dokumentáltuk Nektek az egyik délutánunkat otthon. Úgyhogy most betekintést nyerhettek egy igazi pecsvörk család valódi mindennapjaiba. Ez itt babám a mi valódi világunk, púder, "fotosopp" és védőháló nélkül...! 

Amikor kicsi voltam, a bátyám (jééé, még egy Ati, 8 évvel idősebb nálam, és imádom) egyik kedvenc időtöltése az volt, hogy kínzott engem, persze csak szavakkal, de „szóterror” képességét tökélyre fejlesztette. Például olyan kifejezéseket mondott nekem, amiknek a valódi jelentését én még nem ismertem. Jó, ez eddig nem tűnik annyira durvának, mondjuk biztos nem készültem ki egy elejtett paralelepipedontól, egy váratlan kodifikációtól, vagy egy kósza extremofiltől ... hacsak nem azt mondta, hogy ezek éjjel megtámadhatnak engem, miközben alszom. Nem, ilyet nem mondott a bátyám. Egyszerű szavakra kell gondolni, egy 4 évest ugyanis nem túl nehéz átbaszni meglepni. Szóval emlékszem, ülünk a szobában, és egyszer csak a semmiből, a világ legkedvesebb hangján (ennél kedvesebben talán csak a Sátán szólna ki az egyik üstből, hogy lehet menni főni), mosolyogva és tárgyilagosan azt mondja nekem, így, egyszerűen:

Kedd délután, fél kettő, orvosi váró.

Klasszikusok. A néni, aki legalább száz éves, de kamaszlányokat megszégyenítő vitalitással sztorizgat. Vagy ott van a sapkás, középkorú hölgy, aki nem akar leülni, le se veszi a kabátját, mert ő csak egy receptért jött, de azért részt vesz a közösség-fílingben, néha igenlőn bólogat, és egyetértőn hümmög. Aztán a fehér hajú, bajuszos-szakállas bácsi, a hatalmas termetével. Ülve is nagyon magas, és látszik, hogy egykor igen daliás fiatalúr volt… óriási keze a felesége kezén nyugszik, ő inkább akadozva mesél magáról, el-elfelejt befejezni egy-egy mondatot, de azért jönnek egymás után a „régen-hogy-mentek-itt-a-dolgok” történetek, kicsit keserű, megrogyott és lemondó. („Hogy is hívták az orvost nyolcvanháromban?”, a felesége: „Csák…”, erre ő: „Áááh, dehogy, nemcsák…”) Van még fiatal fiú, és egy negyvenes nő. Ja, az én vagyok. A hallgató, a néma megfigyelő, nincs kedvem beszállni, úgy csinálok, mintha olvasnék…

Ez a blog azért született néhány napja, mert az analitikusom, a nevelőtisztem, a gyógyszerészem, a sarki zöldséges és a szeretteim egyöntetű véleménye, hogy a legjobb dolog, amit csinálhatok, hogy leírom, amik és ahogy történtek velem az utóbbi időben. Mondjuk az utóbbi tizenakárhány évben.

Nem szeretnék rendszerezést. Kiráz a hideg a kronológiai sorrendtől, meg a folytatásos posztoktól, mindig is inkább az eklektika, az egészséges zabolázatlanság, kócosság vonzott, mindenben (de például a sorkizárt szöveg a mániám, mert egyszerűen jó ránézni - ellentmondás, ellentmondás...). Sosem öltözködtem a cipőmhöz. Tudjátok, amikor ugyanolyan színűnek kell lennie a táskának, az övnek, és a cipőnek is, meg még a fülbevalónak és nyakláncnak is. Na, én az ilyenben sosem voltam jó. Én reggelente feltépem magamra az első szembe jövő pólót a szekrényemből. És posztokat sem szeretnék „valamilyen” módon írni.