Kedd délután, fél kettő, orvosi váró.
Klasszikusok. A néni, aki legalább száz éves, de kamaszlányokat megszégyenítő vitalitással sztorizgat. Vagy ott van a sapkás, középkorú hölgy, aki nem akar leülni, le se veszi a kabátját, mert ő csak egy receptért jött, de azért részt vesz a közösség-fílingben, néha igenlőn bólogat, és egyetértőn hümmög. Aztán a fehér hajú, bajuszos-szakállas bácsi, a hatalmas termetével. Ülve is nagyon magas, és látszik, hogy egykor igen daliás fiatalúr volt… óriási keze a felesége kezén nyugszik, ő inkább akadozva mesél magáról, el-elfelejt befejezni egy-egy mondatot, de azért jönnek egymás után a „régen-hogy-mentek-itt-a-dolgok” történetek, kicsit keserű, megrogyott és lemondó. („Hogy is hívták az orvost nyolcvanháromban?”, a felesége: „Csák…”, erre ő: „Áááh, dehogy, nemcsák…”) Van még fiatal fiú, és egy negyvenes nő. Ja, az én vagyok. A hallgató, a néma megfigyelő, nincs kedvem beszállni, úgy csinálok, mintha olvasnék…
Kiosztják a sorszámokat. Hamar eljut a csapat oda, hogy a világ helyzete, meg minden. Hogy a tavasz jöhetne már, nagyon unja mindenki a telet, a hideget, a fagyot. A szürkeséget. Mondjuk a kártevők ellen jó volt azért ez a sokáig-nagy mínusz. De hát ez már nagyon durva. Elfagytak a vízcsövek a föld alatt, sok házban ezért nincs víz. Meg a globális felmelegedés. És a szélsőséges időjárás. És különben is robbantgatnak, pusztítják az erdőket is, borzasztó ez az egész, úgyis mind meghalunk... „Hogy hol a sapkás hölgy, át kéne vennie a sorszámot…? Kint áll az épület előtt, és napozik…” (Érted? NAPOZIK!)
Én eltökélt voltam, és kitartottam, nem engedtem a pesszimizmusnak, hurráoptimista fejjel, odafagyott mosollyal (pfff… kurrrva hideg volt, mondom) a szám sarkán, direkt nem gondoltam arra, hogy vajon elég éles-e a laminált sorszámom széle ahhoz, hogy egy laza mozdulattal felpattintsam az ereimet, ami tök hülyeség lenne, lévén egy ORVOSI váróban ülök, azonnal rám ugrana minimum egy asszisztens, és megakadályozná, hogy elcsurogjon az összes vérem, az ember még normálisan meg sem bírja magát ölni egy ilyen télvégi napon, az orvosi váróban, ez nem igaz már.
Szóval tudatosan szívtam magamba a kinti napfény látványát, és a szívemet elöntötte a dacos remény. Hogy márpedig ennek a télnek bizony vége lesz, akárki, akármit mond. Annyira egyértelmű volt, hogy nem marad így semmi, és lesz melegség, lesz olvadás és lesz élet! Nem volt semmilyen kézzel fogható tényem, bizonyosságom, de legszívesebb felálltam volna, és hangosan elszónokoltam volna a többieknek – a bácsinak kedvesen, és lassan, hogy megértse –, itt bizony hölgyeim és uraim, tavasz van a levegőben! Ez itt nem más, mint maga a kikelet! Hisz süt a nap, és két nappal ezelőtt egy szúnyog, egy igazi, élő szúnyog guggolt a fürdőszobánk falán! Élt! Éljen! És…
...és ekkor egyszer csak kinyílt az orvosi szoba ajtaja, és az asszisztens hölgy, Gabika, fehér gumikesztyűs, előrenyújtott kezekkel, mosolyogva hozott felénk valamit. „Nézzék, kit hoztam maguknak… besétált az ajtón…”
Egy süni volt. Városi, eltévedt, túl korán felébredt süni. (De lehet, hogy nem véletlen sündörgött be az orvoshoz: „ajj, doktornő, itt szúr, ott szúr….”) Tökéletes tavaszi süni. Hibátlan. Csillogó szemekkel, magabiztos sünöntudattal, hosszú orral, a fekete gomb orrvég felé fél úton rafinált bajuszkákkal, összegömbölyödve hagyta, hogy megcsodálják őt az emberek. Gabika úgy mutatta körbe nekünk, mint egy eleven, szúrós kis bizonyítékot. Lám-lám, na ugye.
Úgyhogy nem volt mit tenni, mindenki egy pillanat alatt elolvadt. Ez a kis süni meghajlította maga körül a teret, behozta a napfényt. Az öreg bácsi kisfiús mosollyal csodálta a mesekönyvbe illő tüneményt, és egy pillanatra mindannyian elfelejtettünk mindent. Receptet, jegesedést, robbantást, világhelyzetét. Ugyanis a világ – kis szúrós glóbusz – abban a pillanatban a gumikesztyűs, steril kezekben volt épp.
Látjátok, nem hiába reménykedünk süntelen...!
