Ezt a levelet annak a lánynak szeretném küldeni, akit pár hete láttam a metrón. Velem szemben ültél, és nagyon sírtál. Egyedül voltál a záporozó könnyeiddel. A sporttáskádat az öledben szorongattad. Az egész testedet rázta a sírás, az orrod és szemeid pirosak voltak, és megállíthatatlanul potyogtattad belőlük a könnyeidet. Úgy sajnálom, hogy nem mentem oda hozzád, szerettem volna adni neked egy papírzsepit. De nem volt nálam normális, olyan, amit mások előtt szívesen mutogattam volna.
Az az igazság, hogy én az a fajta anyuka vagyok, akinél valamiért pont akkor nincs rendes zsepi, amikor dramaturgiailag elengedhetetlen volna. Mentségemre legyen mondva, kicsit sem vagyok zsepifinnyás: egyszer egy fél pár zoknival tunkoltam fel a könnyeimet, valamint a világ legkisebbre összenyomorgatott és/vagy mosógépben kimosott, kabát mélyén ottfelejtett zsepigolyóbisán is tudok találni egy olyan használható sarkocskát, amibe bele merem törölni az orrom, de ezzel nem akartalak megijeszteni.
Neked szép új, tiszta, illatos zsepit adtam volna. De mondom, nem volt nálam, ahogy megfelelő mennyiségű bátorság sem, hogy leüljek melléd, és megfogjam a kezed. Mondjuk én nem szeretném, ha idegenek odajönnének hozzám a metrón, miközben összesírom a táskámat, és megfogják a kezem. De én enyhe szociofóbiával rendelkezem, úgyhogy ezen nincs is mit csodálkozni.
Odaültem volna melléd, és megvártam volna, hogy kisírd magad. Nem vigasztalásból, hanem hogy ott legyek veled, amíg véget ér. A sírást nem lehet vigasztalással, erőszakkal befejeztetni. Engedni kell, hogy magától elhalkuljon. Sajnáltalak, de közben meg olyan jó, hogy tudsz sírni.
Képzeld, nekem volt, hogy elromlott a sírókám. Bedugult. Ráadásul nem elég, hogy semmi más, csak késhegynyi könnypor maradt a tarsolyomban, még a saját Életemet se tudtam utolérni. Az Élet csak úgy elszáguldott mellettem. Én meg az út szélén feküdtem, arccal a sárban. Pedig azelőtt mindig eljött a pont egy-egy ilyen „megborulás” után: jól kisírtam magam, taknyom-nyálam egybefolyt, de felálltam, leporoltam a szoknyácskámat, dacosan felszegtem az orrom (miután kifújtam egy méretes lapulevélbe), és mentem tovább. Volt, hogy sántikálva, piros, duda orral, de haladtam az Élettel. Abban a különös időszakban azonban csak feküdni tudtam, miután elhasaltam. És úgy is maradtam. Arccal lefelé. Annyi erőm sem volt, hogy oldalra fordítsam a fejem, és legalább integessek a tovaszaladó Életnek, aki kanárisárga, csőrös kamionként zúgott el mellettem, talán még rám is dudált, hogy „hélló!”, a nyomában maradt huzat időnként meglibbentette a kócos hajam, meg az elpiszkolódott, rongyszakadt szoknyácskám szélét.
Aztán, egy idő után gondoltam, ha nem is tudok sírni, azért mégiscsak kéne haladni valahogy. Apró mozdulatokkal kezdődött. Először csak annyira fordítottam oldalra az arcom, hogy levegőt tudjak venni. Felszabadító volt és megnyugtató. De még mindig néma voltam, zsibbadt és vak. Az út mocskától a szememet sem tudtam kinyitni, nem hogy sírni. Amikor már eleget fetrengtem, csukott szemmel, nagy sokára felpillantottam az égre. És a napfény belekarmolt a szemeimbe, amitől kigördültek az első könnycseppek végre. Azok szépen lassan lemosták a szememről a rászáradt sarat, tudtam pislogni. Akkor már fel bírtam emelni az arcom a földről. Mindenki más rendesen haladt az Élettel. Én még mindig csak azzal voltam elfoglalva, hogy egyáltalán meg tudjam tartani a fejem. Aztán ültem, és végre folytak a könnyeim. Akkor sem volt nálam zsepi. Megtette a szoknyácskám széle is. Elindultam, bőgve. Az orromat lógattam, nem volt előrenézés, csak robotos lépegetés. De legalább volt valami mozgás. A könnyeim apró kis krátereket pöttyöztek az út porába, mintegy utat mutatva a lépteimnek. Mentem utánuk.
Nem emlékszem pontosan, mikor és hogyan jutottam fel a kamionra, és nehogy azt hidd, hogy én ülök a kormány mögött. Dehogy. Egyelőre annak örülök, hogy visznek, hagyom magam utaztatni, amerre a kamion csőre mutat. Előre. És van nálam már zsepi is. A sofőrtől - bár nem fogja a kezem, mert a kormányt markolja -, kaptam egy alig használtat. Kincset ér ilyenkor.
