Nos, bármit el tudok inkább képzelni egy szép, tavaszi szerdán, bármi mást. Például, megpróbálni lereszelni a kezem egy sajtreszelőn. Vagy önként befogni a lábam egy satuba. Vagy odatartani a seggem egy csapásra. Mondjuk, majdnem ez történt… de ne rohanjunk ennyire előre!
Talán a legutolsó téma lenne egy vastagbél kolonoszkópia amiről szívesen mesélnék Nektek, és valószínűleg ez a legutolsó téma, amiről szívesen olvasnátok. DE! Nagyon fontos, hogy bevállaltam, hogy MINDENRŐL írok (sőt, néha még beszélek is róla). (Na jó, puerto rico-i kapcsolataimról nem. És arról sem, hogy illegális krokodilfarmot üzemeltetek a fáskamránkban, ahol a talált sünit tettem el egy nagy dobozba az igazi tavasz beköszöntéig, avarpaplan alá… Belakta magát a süngarázsba. Néha kijön enni egy kis száraz kutyatápot és lepofozza a krokodilokat. De ez egy másik történet. A krokodilokról sem beszélhetek, ne faggassatok. Ezt a mondatot sem szabadott volna leírnom. De már késő.)
Szóval, mire eljött a vizsgálat napja, addigra az éhségtől nyálcsorgatva tudtam csak közlekedni, a kutyát többször elképzeltem zöldségágyon, szájában egy fél citrommal. Bármibe beleharaptam volna. Sokáig, ábrándozva szimatoltam a kezet, ami pár órával azelőtt fokhagymát érintett… Miután megittam egy nagyon drága hashajtót, kétszer is, elmorfondíroztam azon, hogy szegény doki állandóan csak seggeket lát, meg undi bélrendszert, biztos örülne, ha lenyelnék egy kis csillámport, vagy valahogy kicsinosítanám a „bejáratot”... mondjuk strasszos matricákkal, vagy rúzzsal rajzolt szívecskékkel… Kis üzeneteket nyelnék le, amit majd a vizsgálat közben megtalál a kamerás csövével, hogy „Mizú, doki?”, „Minden oké odabent?”, „Sok sikert!”
A doki tárt karokkal és mosolyogva fogadott (sose bízz egy kitárt karú, mosolygós gasztoenterológusban, és főleg, ne fordíts neki hátat…). Mondtam, hogy milyen jó, hogy így kiéheztettek, annyira gyenge vagyok, hogy azonnal megadom magam, rávehető vagyok bármire, ha kell, egy komplett GoProt, Pee Wee Dolly-t, plusz egy reflektort dugok fel a seggembe, önként, csak legyünk már túl rajta. A nővérke kivett a szekrényből egy pici ampullát, összekacsintottam vele, hogy remélem, jó anyag, valójában csak a Dormicum kedvéért jöttem, nem kell szúrni, megiszom, csak hasson. Maga a vizsgálat egyébként olyan, mintha egy másfél méteres gumislagot dugnának a seggedbe. Ja, mert az is történik, csak a slag végén van egy kis kamera. Nem, lenyelni nem lehet, ezt kimondottan alulról kell használni. Én rettegtem attól, hogy:
- beragad a cső, és nem tudják kihúzni, csak ha kiszakítanak egy jókora darabot a beleimből
- a doki tüsszent egyet vizsgálat közben, és saslik-szerűen átdöfi a csővel a májam-lépem-vakbelem
- fájni fog a vizsgálat, és túl hangosan kiabálok majd, de a Dormicum teljesen kiüt, és nem tudok disztingválni
- túladagolják a Dormicumot, és úgy maradok. Rosszabb esetben a fél órás vizsgálat alatt minden kínos titkot elárulok a dokinak magamról, még a krokodilfarmól is beszélek, amiről ugye hát nem szabad…
- kicsit se hat a Dormicum
- a Dormicum pont ellenkezőleg hat majd, mint ahogy kéne, felpörgök, leütöm a nővérkét, és a seggemben a csővel kiszaladok a vizsgálószobából
- megtalálják odabent azt a millió dolláros gyémántgyűrűt, amiről nem beszélhetek, és amit az egyik múzeumban nyeltem le, azóta is keresik
- beleharapok valakibe
Nos, jó hír, hogy a Dormicum kiválóan működött, és csak keveset kiabáltam hangosan, hogy fáj (állítólag kihallatszott a folyosóra, többen emiatt hazamentek, itt ragadnám meg az alkalmat, hogy megmondjam nekik, hogy menjenek vissza, a vizsgálat fontosságát nem győzöm hangsúlyozni, az én fájdalomküszöböm nem mérvadó, egy mimóza is kevesebbet kiabált volna, mint én). Csak néha éreztem azt, hogy megvadult vérhörcsögök kidobósoznak a bélrendszeremben. A vizsgálat túlélhető, nagyon fontos, szaladjatok szűrésre, főleg, akinek ilyen-olyan okból kötelező, vagy mert szokatlan "belügyei" vannak.
Levi doktor, köszönöm!
